Üzleti út #2

A gyárban ma nem történt semmi, úgyhogy végre sikerült kimozdulni. Reggel bezabáltam a szokásos indiai/nyugati keverék svédasztalt (igen, az egészet), beöltöztem strandcuccba, aztán, lévén üzleti út, felvett a sofőr, és elindultunk a tengerpartra. Útközben megvilágosodtam, és hirtelen elkezdtem érteni az indiai közlekedési szabályokat – kőkemény 3 van belőle:

  1. Az erősebb kutya baszik. Ha kamionos vagy, elsőbbséged van az autóval szemben, ha autós vagy, elsőbbséged van a tuktukossal szemben, stb.
  2. Mindenki lassan megy (60 volt eddig a max).
  3. Csak arra kell nézni, amerre mész. Az oldalról/hátulról jövő dolga, hogy ne jöjjön beléd/dudálással tudassa veled, hogy az 1. szabály szerint elsőbbsége van.

+1: ha egy négyfős család ül a robogón, egyedül a családfőn van bukósisak (ha van).

Miközben ezek kikristályosodtak, szép lassan elhagytuk a dzsumbulyt, és kiértünk egy vidékiesebb részre, ami semmivel se volt kevésbé lepukkant, de legalább itt-ott lehetett látni egy bozótost. Aztán amikor már kicsit kezdett elfogyni a türelmem, végre elhagytuk a település határát, és egy egész jó, és egész üres szerpentinen átkocsikáztunk egy kisebb hegy túloldalára, ahonnan a Yarada beach már csak párszáz méterre volt. A sok közül azért ezt a partszakaszt választottam, mert ez van a legmesszebb a város központjától, ami elvileg szignifikánsan csökkenti annak az esélyét, hogy az ember úszkálás közben barna tengeralattjárókkal találkozzon. Lesétáltunk a partra, Satya (a sofőr) nem akart fürdeni, úgyhogy vigyázott a cuccaimra, én meg bevetettem magam a parttól kb. 50 méterre megtörő hullámok közé. Rég csináltam ilyet, kénytelen voltam rájönni, hogy mennyire hiányzott a vízben szórakozás, a ritka olyan tevékenységek egyike, amit hiába csinálok órákig, csak pihentebben jövök ki a végén. Talán a meditatív a legjobb szó rá.

yarada

A napon száradást elősegítendő elsétáltam a kövekig a strand végén, ott vettem észre, hogy azért ez a partszakasz se teljesen mentes a természet lágy ölét előnyben részesítő embertársaink nyomaitól. Fujj. Ja, a szemétről inkább nem is beszélek külön, mert az úgy tűnik, hogy itt teljesen alapértelmezett, senki nem foglalkozik vele, senki nem szedi össze. Szerencsére a hullámokban játszás az elég jó élmény volt ahhoz, hogy a hangulatom ne váltson át azonnal a másik végletbe, jókedvűen vitettem magam vissza a hotelbe zabálni. Indiai svédasztal, mi más. Ez az Andhra kaja amúgy rohadtul bejön, csíp, mint az atom, finom, laktató. Próbáljátok ki, ha valami istencsapása folytán erre jártok.

Némi döglést követően aztán megint jött Satya, és vitt is a város másik végén található Kailasagiri-dombra, ahol tulajdonképpen egy park van, de legalább be lehet látni az egész várost. Ha már ott voltunk, el lettem rángatva a Telugu Múzeumba (telugu az az itt beszélt nyelv), de sajnos nem értettem belőle sok mindent, mert a kiállítás nagy része különböző hindu istenségek meg történelmi személyek szobraiból állt, minden magyarázat nélkül. Ezek után elvitettem magam abba a boltba, ahol lehet eredeti nagaföldi Bhut Jolokia-t kapni, de zárva volt (ne aggódj Sonka, megpróbálom mégegyszer). A kudarcon felbuzdulva levitettem magamat a Beach Road-ra, ami, na, kitaláljátok hol van? Szóval a városközpontban levő Rushikonda beach Satya szerint a legjobb hely a városban, de azért figyelmeztetett, hogy vasárnap este “lehet, hogy egy kicsit sokan lesznek“. Na, amikor megérkeztünk, akkor akkora tömeg volt, hogy inkább a krúzingolás mellett döntöttem, hiszen visszafelé jövet úgyis végig kellett jöjjünk a Beach Road nagyján. Így telt a szabadnap, talán lesz mégegy. A lenti kép meg a várostól elfele néző kilátóból készült, csak hogy megmutassam, milyen szép lehetne a világ, ha kevesebb város lenne benne.

kailasigiri

Első benyomás hárdkór

Nincs bakancslistám, mert kifejezetten hülyének tartom az ötletet, de ha lenne is, Visakhapathnam (asszem végre sikerült helyesen leírni elsőre) valószínűleg még a közelébe se kerülne. Indiai viszonylatban kicsi város a keleti tengerparton, nem túl sok látnivalóval, meg egy tekintélyes ipari területtel, melyet Gajuwaka-nak hívnak (nem véletlenül rejtőzik meg a névben a “dzsuva”, de erről később), na ide jöttem üzleti útra. Így másfél nap után meg megírom az első benyomásaimat Indiáról, melyeket már néhány szerencsés embernek elmessengereztem, és melyeket az alábbi mém ír talán le a legjobban:

indiameme

De tényleg:

  • Közlekedni életveszélyes, kivéve ha tehén vagy, mert akkor nyugodtan ácsoroghatsz az út közepén, úgyis kikerülnek (miközben én csak ezt látom a tehénben).
  • A hotel előtti főút mentén van egy hol fedett, hol fedetlen csatorna, amiben irdatlan mennyiségű szemét úszik a szarlében.
  • Rengeteg gyerek van, a nőknek láthatóan “seprű meg a fakanál, csak ez, ami jár“, különben nehéz lenne megmagyarázni, hogy a gyárban, amit látogatok, miért csak a takarítók nők.
  • Hatalmas családok vannak, akiknek láthatóan mindenhova együtt kell menniük: a hyderabadi repülőtéren újra be kellett csekkoljak, és a poggyászleadási részre csak az utasokat engedik be, viszont ki van alakítva egy plexivel elkerített rész, ahonnan lehet integetni a rokonoknak. Itt utasonként kb. 20 ember tapad a plexire.
  • A házakat csak a szentlélek tartja egyben, de az se sok sikerrel. Látszik, hogy az emberek jó része iszonyatos szegénységben él.
  • Minden ügy papíron megy, szerintem még a gyarmati időkből megmaradt rendszerrel, ennek megfelelően ha belépsz egy hivatalos helyre, látszik, hogy mindent átjár a korrupció.
  • A kaja tényleg rohadt jó, de ezt már Szingapúrból tudhattam. Andhra Pradesh elvileg az egyik legcsípősebb tartomány, de engem nem zavar a dolog (izzadok, folyik az orrom, de attól még szeretem a csípőset).
  • Mindennek füstölő- és fűszerszaga van (beleértve az embereket is).

Egyelőre ennyi, majd ha a gyárban hajcsárkodás és semmittevés mellett valami tényleges szabadfoglalkozás is lesz, akkor írok arról is.

Áltudomány

2015 végén volt egy jó blog-ötletem: a tudományos módszerrel hivatásszerűen foglalkozó, azt mindennap alkalmazó emberként egyre jobban felkúrák az agyamat az olyan egyének, fészbuk-oldalak, stb., amelyek jobb esetben ostobaságból, rosszabb esetben önérdekből a “tudományt” meg a “haladást” (a szavakat, nem a valódi jelentésüket) mintegy élő pajzsként használják a saját nézeteik sulykolására. A kedvencem az, amikor “Kurvára szeretem a tudományt“, de azért rendszeresen erkölcsi ítéleteket osztok “tudományosan helyesként” a facebook oldalamon (pro tip: a tudomány nem hivatott erkölcsi útmutatást adni). Gyűjtöttem néhány remek ötletet, lefoglaltam a nevet a Medium-on, elkezdtem írni az első posztot.

Aztán jött 2016.

Na nem mintha 2016 olyan rossz év lett volna (nekem legalábbis biztos nem), de kénytelen voltam rájönni, hogy nekünk, akiknek a természettudományos tevékenysége a “hú, micsoda tudományos cikket írt megint azindex, mindjárt meg is osztom fészbukon, hogy okosnak tűnjek” szinten túlmutat, és akik értik és használják a tudományos módszert, van egy sürgősebb elintéznivalónk. Hosszas társadalmi megvetés, kinevetés – és ebből fakadóan látszólagos lapítás – után ugyanis ismét felütötte az ocsmány fejét (sőt, divatba jött) az áltudomány, a kuruzslás és a tudomány figyelmen kívül hagyása.

Hazamegyek, látok egy random orvosi rendelőt, ki van rá írva “Dr. XY, Fül- orr gégészet, Homeopátia“. Hát hogy a büdös picsába’ kapott ez orvosi oklevelet? A homeopátia nem is az a kategória, amiről “jaj, csak azért, mert nem vizsgálták, még lehet, hogy működik” – vizsgálták klinikai kísérletekben, és kurvára nem működik jobban, mint bármi más placebo (akit érdekel a placebo-hatás, hallgassa meg ezt). És ez nem egy egyedülálló példa, hanem rendszerszintű probléma, legközelebb amikor otthon leszek, végigfényképezem az összes ilyet.

Megválasztják Trump-ot, aki azt hangoztatja, hogy a klímaváltozás a kínaiak kitalációja (ami még akkor se lenne igaz, ha történetesen a klímaváltozás jelenlegi ütemét nem az emberi tevékenység okozná). Nem hiszem, hogy ő tényleg ezt gondolja, de nem véletlenül választotta ezt a retorikát mondjuk a “nekünk kell előbb odaérni a Holdra, tömjünk több pénzt a tudományba” helyett.

Még mindig léteznek emberek (és ahogy nézem, otthon ezeknek a száma növekszik – lásd a 2. pontot a “miért nem Magyarország a világ legjobb helye” listámon), akik hitelkártya-adósságot görgetnek, képesek 1200 forintnyi BKV-jegyet elbaszni, hogy beváltsanak egy 1000 forintos kupont a város másik végén, és bedőlnek a különböző MLM/piramisjáték/nigériaiherceg átveréseknek.

Kitör a kanyarójárvány a Disneyland-ben (jó, ez még 2014-ben volt), mert valami médiapicsa elkezdte 10 éve terjeszteni, hogy a védőoltások autizmust okoznak; a médiapicsákat orákulumként kezelő prolik és a dologtalan, mások által eltartott “vegán-jóga-namaste-önmegvalósítás” nőstények pedig ráharaptak. Otthon is találkoztam már amúgy a jelenséggel, de legalább az állam nem olyan elnéző az ilyen gyökerekkel szemben. Az én véleményem szerint meg az oltást megtagadó barmokat terroristákként kéne kezelni, de ez mellékes.

Azt még eldöntöm, hogy a tervezett blog elindul e, hogy az “értelmiségieket” továbbképezzem. Egy viszont biztos: utánanézek, hogyan járulhatok hozzá ahhoz, hogy a jövőben az alapoknál rendben legyenek a dolgok, és már egy felső tagozatos általános iskolás is tudja, hogy mire jó (és mire nem jó) a tudomány, tudjon gondolkozni, és az ilyen kuruzslókat egy jó pofánveréssel díjazza. Titeket pedig megkérlek, hogy cselekedjetek hasonlóképpen. Jó lenne, ha végre eljutnánk abba a korba, amelyben ugyanolyan égő nem tudni a választ a “Mit mond ki a termodinamika 2. törvénye?” kérdésre, mintha nem tudnád a Himnusz első sorát (merthogy amúgy körülbelül ugyanazt a szintet képviseli a kettő*). 

* Ezt a mondatot a Fizika Kultúrtörténete ihlette.

death, would you let me stay?

Na és most, majd’ egy héttel az alábbi betűhalmaz utolsó eseménye (a salzburgi autóbérlésből hazabuszozás) után, tényleg befejezem ezt a szörnyszülöttet.
Mindig is szerettem volna olyan posztot írni, amelynek az olvasója  nem tudja, hogy éppen a téridő melyik szegletéről beszélünk, most talán az élet jóvoltából sikerül. Volt ugyanis egy piszkozat, amit az ausztriai állásinterjú után hoztam össze a repülőn, most pedig szintén egy tömegközlekedési eszközön, szintén Salzburgban, szintén egy érintőképernyőn nyomkodva komponálok. Úgy tűnik, két gyerek mellett a békében irkáláshoz egy unalmas, egyedül eltöltött utazás, kellő fáradtság, és némi alapzaj szükséges. Utóbbit két, délszlávul veszekedő némber szolgáltatja mögöttem, az előbbi kettőre meg a pénteken bérelt kocsi visszaszolgáltatása adta az ürügyet. Kell ide a kocsi, hiába érzek zsigeri ellenszenvet a nagy és drága használati tárgyak birtoklásával kapcsolatban, de ha ez szükséges ahhoz, hogy télen minden hétvégén a sípályán csapassuk a családdal, akkor hadd szóljon.
Visszatérve a történet elejére, már egy ideje érett bennünk a váltás gondolata, egyrészt Angliának az a része, ahol éltünk, nem igazán volt összhangban a mi elképzeléseinkkel, másrészt tele lett a faszom azzal, hogy az összes szabadságom a hazamenésre megy el, és lehet repjegyet venni, ha valaki otthon ledob egy esküvő-bombát. Olyan nagyon intenzíven azért nem nézelődtem, úgyhogy hihetetlen mákom volt, hogy Rókussal beszélgettünk a mindenféle lehetőségekről, ránéztem, és feljött ez az osztrák téma. A legutóbbi álláskeresős élményeimből kiindulva nem sok esélyt adtam magamnak, de úgy tűnik, a munka is olyan mint a csajozás: amíg nincs, addig egy kibaszott pária vagy, egy féreg a cipőtalp mélyedésében, aztán amint szerzel egyet, hirtelen sorjáznak a lehetőségek. Szóval az állás összejött, decemberben boldog munkanélküliek voltunk otthon, januárban kiköltöztünk, most meg élvezzük a valódi tél nyújtotta örömöket. A munka kb. ugyanaz lesz, mint eddig, a céges kultúra talán nem olyan jó, mint Angliában volt (de nem is rossz), cserébe viszont egy rohadt jó helyen élünk, nettósították az eddigi bruttómat, és ha akarok, akkor péntek este 7kor már a Vasutasban tolom a pizzát meg a sört az arcomba (mert pénteken csak 13:30-ig van a munkaidő). Nagyjából ennyiről maradtatok le. A blog pedig nem feltétlenül az időhiány miatt haldoklik (“nincs időm rá” = “nem prioritás”, mint tudjuk), hanem mert nem tudom, mit kezdjek vele; mondjuk amióta fent vagyok instagramon, pontosan tudom, mi az, amivé nem akarom változtatni – de erről majd egy külön posztban értekezek. Most pedig jöjjön, amit október elején, az állásinterjú után írtam.
Ülök a repülőn, várom a felszállást, közben Ági táblagépén szórakoztatom magam. Felnyitom a Google Keep-et, beírom címnek, hogy “Poszt”, miközben fogalmam nincs, miről akarok írni. Egyszer csak a billentyűzet fölött megjelennek az elektromos agy bölcsességei. Na, És, Ha, Hát, Ok. Jól van, majd Google bá’ megmondja, mi legyen. Így született az alábbi irodalmi remekmű, szavanként a következő javaslatra bökve; ha posztnak nem is, de Hiperkispál dalszövegnek mindenképp megteszi :

Ok nélkül nem lehet beszélgetni 
és akkor nem is olyan régen még 
mindig nincs mit tenni és nem tudom 
visszaszívni hogy egy kicsit együtt dolgozni 
a hétvégén az új influenza vírus 
okozta károk nem is olyan rossz voltán.

Közben betelt a mellettem levő ülés is, nem lesz dupla helyem Salzburgtól Frankfurtig. Mentségére legyen mondva, hogy legalább egy ügyibevaló menyecske az illető (bár látványosan nem akar a környezetével kapcsolatba lépni, szóval csak a Sammet-féle helyzetfelismerésre lehet számítani, azt meg azért inkább ne, jobb lenne egyben visszaérni Angliába). Szerencsére német anyanyelvű, úgyhogy csak minimális esély van arra, hogy érti, amit írok, az Edguy-referenciát meg szinte biztos nem vágja.

Ilyenkor amúgy, amikor van időm leülni random faszságokat irkálni, mindig fiatalabbnak érzem magam, ami nem tudom, hogy vajon a tevékenység 17-22-éves korommal való erőteljes korrelációjából, vagy a kreatív energiák agyamra ható fiatalító erejéből eredeztethető, de nem is érdekes. Az a lényeg, hogy 2016 volt az elmúlt 5 évből a legmetálabb, voltunk Wackenen, kijött egy csomó kibebaszott jó album, és még új Metallica-t is adott a magasságos Dumnyezó. Ez utóbbi (a Talicska, nem a Dumnyezó) azért érdekes, mert amikor ez legutóbb megtörtént, a Death Magnetic egy életre belevájta magát az agyamba, mint a tengerszint felett 2000 méterrel (és a talajszint felett 10 centivel) leélt életévem filmzenéje. Remélem, amikor ezt az újat végre fülhallgatóvégre kapom, lesz egy Kínához hasonlóan jó döntés, amihez lehet társítani. A poszt címe meg innen jön:

Írjak Wackenről? Na jó, írok. Több szepomtból is különleges élmény volt ez a 2016-os évjárat, de minden különlegesség közül kiemelkedik, hogy összejött a 2005-ös kemény mag, ráadásul vonattal mentünk, mint annak idején. Ezen kívül ez volt az első oyan Wacken, amire explicit módon nem a zene miatt mentem, részben a viszonylag szar felhozatal (vö. Graspop és Hellfest), részben a túlzott jólét okán. Számomra szintén új volt, hogy a társaság az öregedés, és a dolgozó embert sújtó krónikus fáradtság félreismerhetetlen jeleit, mutatta: hiába ittuk végig minden egyes nap – beleértve a vonatozás estéjét is – a Morbid Angelt, Csöpi előre kitervelt bajnoki címe (melyet a donaldkacsázva bodysurföléssel biztosított be) egy percig se forgott kockán. Ehhez mondjuk hozzátartozik az, a léc magas mivoltából adódó nehezítés, hogy Wacken bajnoki címet nehéz a mindenkori törvény keretein belül maradva elérni, na de akkor is. A másik jel pedig az átvirradulás teljes hiánya a fesztivál folyamán, szerintem egy olyan este nem volt, amikor hajnali 3-nál tovább bírtuk. A panaszáradatot ezzel le is zárom, mert amúgy valami istentelenül jó volt az egész, a táborozás, a literes Franziskanerek, az utolsó esti berúgás*,na meg persze a koncertek. Engem a két véglet, a befordult black metal meg az önmagát komolyan nem vevő baromkodás hozott leginkább lázba, úgyhogy nem csoda, hogy az utóbbi kategóriában verhetetlen Steel Panther mellett az Alcest, a Borknagar, meg főleg a mindenki számára újonnan felfedezett Myrkur vitte az élvezeti érték díjat. Idén is mennék, a felhozatal eléggé adja, de még meglátjuk, mennyi idő és energia (avagy prioritás) lesz rá.

* A mozgókép ott szakadt meg, hogy veszünk még egy literes Franzit Steel Panther után, aztán még van néhány ködös emlékem a Dalriada-és Tankcsapda által inspirált sakálkodásról, utána pedig hirtelen reggel 8-kor arra ébredtem, hogy reanimálódok a sátorban.

És én kérdezem…

Az autó egy eszköz, ami arra való, hogy eljussál vele A-ból B-be. Ezt a meglehetősen száraz, de kétségkívül objektív és elégséges definíciót azért kellett belenyomnom az arcotokba, mert szeretném csírájában elfojtani az olyan gondolatokat, amelyek engem valami autókat kedvelő, netántán autóbuzi emberként skatulyáznának be. Ma mégis az autós élményeimről lesz szó, és ha csak a lényeg érdekel, nyugodtan tekerj le a kép alá, mert ott kezdődik.

Szóval februárban kénytelen voltam megvenni életem első autóját, mert a második rotációmon egy olyan telephelyen dolgozom, amit tömegközlekedéssel nem lehet praktikusan megközelíteni, biciklivel kurva messze van (2 óra egy irányba, amiből kb. 40 perc egy sáros folyópart), költözni meg nem éri meg (mert márciusban kezdődik a harmadik rotációm Észak-Angliában). Autót venni szörnyű feladat, főleg, ha nem tudsz a témáról semmit, és összesen egy hónapod van rá: néztem az interneten, használt vagy új (vajon megéri az a nulla százalékos hitel?), kicsi-nagy, mennyit fogyaszt, hova vagyok hajlandó érte elutazni, bunkósfaszom. Ági tanúsíthatja, hetekig szenvedtem ezzel, aztán egy szép napon megtettem, amit a legelején kellett volna: elmentem a tőlünk 50 méterre levő használtautó-kereskedésbe, ráböktem egy autóra, ami keveset fogyaszt, zsebből ki tudom fizetni, és elég nagy a családnak, jól megnéztem, mentük egy kört, deal. Íme:

 

Vauxhall Astra 1.3 CDTI

Ennek a nagy autóvásárlósdinak keletkezett egy járulékos hatása is, és ez az, amiről beszélni akartam, illetve ami kapcsán ismét el akartam küldeni mindenkit a kurva anyjába: a sok utánanézés következtében most már tudom nagyjából, hogy mi mennyibe kerül, mennyit fogyaszt, mit tud, stb., és akármennyire nem akarok ezzel foglalkozni, vezetés közben most már ezek is megjelennek a fejemben a többi autót látva. Az igazi sokk azonban akkor jött, amikor 12 év hazai vezetési tapasztalat után hirtelen elkezdett feltűnni a hatalmas kontraszt az itteni és a hazai helyzet között. Ez a kontraszt pedig abban nyilvánul meg, hogy Magyarországon arányaiban sokkal több az átlagtól nagyon eltérő (értsd: nagyobb, újabb, drágább) autó, mint itt, viszont ezek az otthoni átlagtól nagyon eltérő autók Angliában csak kicsit térnek el az átlagtól. Tudom, ez egy nehéz mondat volt, de azért levonom belőle a következtetést: Magyarországon iszonyatosan sok olyan kretén van, aki tömegtermékekből csinál státusszimbólumot. Hadd áruljak el valamit eme korlátoltaknak: 2 éve dolgozó pályakezdőként az A8-Q7-X5-GLE tengelyen innen (ezeket is beleértve) bármit vezethetnék, ha valami aberráció folytán a család helyett ez lett volna az életemben a nagy prioritás. És bár vegyészmérnökként többet keresek, mint az átlag brit, ha nagyon akarnád, átlagos brit keresettel is megcsinálhatnád. Ebből kifolyólag, kedves kreténkém, a státusszimbólumként tartott, hitelre vett RS4-ed (lehetőleg a panel parkolójában) az altesti hiányosságaidon kívül semmi valós tartalmat nem közvetít a külvilág számára.

 

Az idő rövidségirül

Ezt személyesen (már amennyire manapság személyesen lehet) már többeknek mondtam, de gondoltam jó lenne írásban is rögzíteni, hogy mostanában ilyen gondolatok járnak a fejemben. Szóval, szerintem minden gyerektelen embernek a homlokára kéne tetováltatni ezt (azért így, hogy minden reggel olvashassák a tükörben):

ido

Nem, nem sajnáltatni akarom magunkat, hanem éppen ellenkezőleg: mielőtt úgy döntöttünk, hogy beleállunk a napi 24 órás ügyeletbe (x2), Ágival nagyjából minden tőlünk telhetőt megtettünk az idő értelmes kitöltésére (lásd: eme kraunika archívumai), viszont emögött semmilyen gondolkodás nem állt, és sajnos másoknál a gondolkodás hiánya nem mindig vezet ilyen pozitív következményekhez. Sokan csak megerőszakolják az idejüket, aztán becsomagolják egy szemeteszsákba, és lekúrják az ablak alatti konténerbe, és ennek elkerülését segítené, ha mindenki a fejébe vésné: KURVASOK IDŐM VAN (attól függetlenül, hogy akar e gyereket)

A konkrét példa, amiből ez az egész gondolatmenet sarjadt, az a hárítás, mint olyan, amikor az ember 14 és a gyerekvállalás között van. Így, a magas ló kilátójáról nézve ugyanis egyértelmű, hogy milyen röhejes volt, amikor valaki nem jött el, “mert nagyon sok dolga volt”. Nem, szinte semmi dolgod (és felelősséged) nincs suli/munka mellett, még akkor se, ha minden nap edzésed vagy különórád van a fő tevékenységed után. Aki annak idején hárítógép volt*, aztán egyszercsak bevállal egy gyereket, jó esetben rádöbben hogy hé, nekem régen tényleg kurvasok időm volt (és próbál kompenzálni), rossz esetben most épp a gyerek lesz a kifogás a barátokkal találkozás elkerülésére, vagy az éppen aktuális célok elsüllyesztésére. Nekünk, bár mostanában ez annyira nem látszik, inkább azon jár az agyunk, hogy a gyerekek mellett (velük együtt) miként lehetne a lehető legérdekesebb életet élni.

* Én egyedül az egyetemi bulik kapcsán gyakoroltam elég erőteljesen a hárítást, de így utólag belegondolva, ez egy nagyon bölcs döntés volt :D
**Ha érdekel, hogy honnan jött a cím, és valami jobban megfogalmazott szöveget szeretnél a témáról olvasni, akkor ehul e.

Az első lépés a guminő felé

A Homo sapiens tehulyevagybazmegii, avagy az emberi fajtársaink azon halmaza, amelynek a viselkedését nem tudom semmilyen racionális indokkal megmagyarázni, újabb tagokkal bővült az elmúlt pár hétben. Elkezdtem ugyanis észrevenni, hogy egyre több, a téren menőző tini-tetovált kemény gyerek tengelyre tehető egyén a hagyományos füstölgő verzió helyett inkább elektronikus cigivel elégíti ki a nikotinfüggőségét*. Na most, attól eltekintve, hogy az e-cigi könnyen lehet, hogy semmivel se egészségesebb a normálisnál, a kemény gyerek e-cigivel menőzik jelenség az olyan, mintha a Jakuza elkezdene felragasztós tetkókkal ékeskedni, vagy mintha a Főzdefeszt elkezdene kizárólag alkoholmentes söröket promózni, vagy mintha a deszkások vagy a parkour-ösök hirtelen átváltanának rollerezésre (ja várjunk, ez utóbbi mintha tényleg elkezdene megtörténni egyes közterületeken). Rohad a világ.

*Hazai forrásaim szerint ez a jelenség nem csak itt ütötte fel a fejét, hanem otthon is.

Véres Pokol

Onnan tudod, hogy túl sok ideje élsz Angliában, hogy a mindennapi szóhasználatodba tökéletesen beleették magukat az olyan kifejezések, mint a poszt címében is megénekelt bloody hell, a bloke, vagy a viva (amit civilizált országokban csak defense-nek hívnak, így, s-el), illetve, hogy már nem az Office helyesírógépe javítja át a z-idet s-ekre az olyan szavakban, mint a realize, hanem automatikusan a brit formátumban írod le őket. Tekintve, hogy én az USA-ban tanultam angolul, emiatt most kibaszott hülyén érzem magam (képzeljétek el, ahogy valaki egy kicsit tökéletlen amerikai akcentussal azt mondja, hogy bloody hell, és akkor érteni fogjátok, hogy mennyire hülyén).

Mindez amúgy csak mellékes infó a mindennapjaimról, igaziból pár napja belengettem néhányatoknak az ódát a különböző, a szabadságomat korlátozó, és ez által az életemet (na jó, csak az életem fő komponensét, az élve eltöltött időmet) megmentő szoftverekhez, és a hónapokig tartó csendet megtörve teljesítem is az ígéretemet. Kezdjük ott, hogy – ha valaki nem tudná – a kedvenc könyvem a világ rendjéről, meg az élethez való hozzáállásról a 4-Hour Workweek, mert írásba foglal olyan alapigazságokat, amelyeket egy gondolkodó ember (akár gyerek) simán levezet magának, de amelyekre az agyatlanul dolgozó (vö. a “kemény munka”- nem létező – értéke) tömegek és a fiatalkorukat elfelejtett nyuggerek által dominált társadalom úgy általában nagyon csúnyán néz. Kicsit hízott is a májam, amikor olvastam, mert a leírt elvek jó részét magamtól, ösztönösen követtem. Magát a négyórás munkahetet* még csak pár éve lenne aktuális elkezdeni megvalósítani (mondjuk onnantól, hogy Szingapúr elkezdett szar lenni), viszont az “információszegény diétáról” szóló fejezet, azon belül is a “világ dolgaiban való tájékozottság” már gimiben is kurvajól jött volna, de sajnos ezt csak mostanra sikerült úgy-ahogy átültetni az életembe, melynek a minősége ettől tényleg hirtelen és érezhetően javult.

Az információszegény diéta (dióhéjban) arról szól, hogy ha nem olyan információról van szó, amelynek kapcsán azonnal cselekedni tudsz (és akarsz), ne fogyasszad, mert csak eszi a figyelmedet és az idődet. Ez vonatkozik a facebookra, a kávéautomatás beszélgetésekre, stb., de legfőképp a hírekre. Veszteni nem fogsz semmit, mert ha valami igazán fontos, akkor úgyis valaki a pofádba fogja dörgölni a napod folyamán, és te meg ugyanolyan tájékozott leszel a tényleg fontos dolgokkal kapcsolatban, mint az az embertársad, aki reggel fél órát elbaszott az indexen. Sajnos kb. egy évvel ezelőttig én voltam ez az embertársad (valahogy ez az egy rész nem jött intuitívan), és kemény leszokási folyamat eredménye, hogy már nem vagyok az, szóval megmondom mit csináltam:

  • Firefoxot használok, úgyhogy telepítettem a Leechblock-ot, amelyben az összes általam valaha látogatott híroldalt letiltottam (a lista mindig bővül), a fészbukozást pedig lekorlátoztam napi 20 percre. Ha Chrome-ot használsz, akkor ott a Stayfocusd, ami nagyjából ugyanezt tudja.
  • a telefonomról letöröltem minden böngészőt és a facebook appot, mert nem találtam egy olyan alkalmazást, ami idő/honlapkorlátozást tud beállítani, és nem egy rakás szar. A messenger fent van, szóval haverokkal dumálni továbbra is tudok.
  • Frissítés: Ági felhívta a figyelmemet, hogy kihagytam a messenger.com-ot: ez gyakorlatilag a facebook messenger a fácse többi sallangja nélkül, és nagyon hasznos, ha többnyire csak kommunikálásra használod a fészbukot.
  • Amikor a hírekről megfelelő szinten (teljesen) leszoktam, visszatelepítettem a telefonra a böngészőt, mert nem tetszett, hogy nem tudta megnyitni a kereső által feldobott cuccokat.
  • A 20 perc fészbukozás kevésnek hangzik, de még mindig túl sokszor nyitottam meg megosztott linkeket (sok sikert az összes figyelemelnyelő honlap letiltásához), ahol aztán további értékes percekkel lett rövidebb az életem. Először lenyomtam 5 percre az időt, de az emberek “érdekes” személyes dolgai, meg a még érdekesebb linkek nem tűntek el, viszont az olyan facebookos tevékenységekre nem jutott időm, amelyeket tényleg végre akartam hajtani (mittomén, felrakni egy képet, vagy megosztani ezt a posztot). Ekkor jött a Quiet Facebook, ami brutálisan legyakta az egész hírfolyamot, én meg – így 2 hét detox után – brutálisan nem érzem úgy, hogy akármi fontosról lemaradtam volna. Most már csak az van hátra, hogy a “Trending” részt kiirtsam (szerencsére eddig elég jó volt az önfegyelmem ezzel kapcsolatban), és úgy néz ki, erre is létezik megoldás.

Számításaim szerint ezekre a szoftverekre előbb-utóbb nem lesz szükségem (már most is kevésbé van, mint amikor a cselekvés mellett döntöttem), a megmentett időben pedig most már akár írhatnék személyesen az olyan barátaimnak, akiket fasz módon elhanyagoltam, de akik igaziból sokkal többet jelentenek számomra, mint a random facebook ismerőseim azon halmaza, akiknek tökéletesen tisztában vagyok a napi dolgaival (merthogy nekik a legnagyobb a face-ük a book-on). Vagy játszhatnék többet a gyerekekkel, vagy csinálhatnék száz fekvőtámaszt. Értitek, na.

*Ami nem 164 óra semmittevésből áll. Ez, bár többször explicit le van írva a könyvben, a címen túl nem olvasó (illetve a “keményen dolgozó kisember” attitűdjével érkező) egységsugarúaknak nagyon kényelmes támadási felületet nyújt, úgyhogy szerettem volna elébe menni a dolognak, ha netántán valaki a nagyérdeműből 6.28 körüli kerülettel rendelkezne.

Az hazárul

Utálom a Határátkelőt. Rühellem a “külföldönélőmagyarvagyok” blogok legalább 90%-át, és forr bennem a dühü, amikor már megint valami huszadrangú átlagember – aki külföldön legjobb esetben is csak a “huszadrangú átlagember drága cuccokkal” rangot érte el – vartyog a “hazai körülményekről”, és főleg amikor ezeket a vartyanásokat az otthonmaradott honfitársaink bőszen osztják fészbukon, hogy lám-lám, külföldön mégiscsak kolbászból van. Kerülöm is a fajtáját mindkettőnek, mint a leprás ebolát. Ezzel szemben a hazaköltözés gondolata a legnagyobb jóindulattal kifejezve is ambivalens érzéseket kelt bennem, és tisztában vagyok azzal, hogy otthon sokminden javításra szorul. Ezt a két ellentétes pólust azért kellett így előrebocsátanom, mert ez egy olyan téma, amit már hónapok (évek) óta szeretnék értelmesen körüljárni, de mivel a kiindulópont egy ködös érzelemegyüttes, én meg nem költő, hanem tudós/mérnök vagyok, ezért csak mostanra jutottam el odáig, hogy megbirkózzak ezzel a masszával, és tényeket, számokat, konkrét élményeket tudjak belőle kirángatni – tudjátok, olyan dolgokat, amelyeknek az én világomban is van értelme. Ebben a posztban pedig megpróbálom artikulálni ezeket a következtetéseket, leírni, hogy 4 külföldi ország és 9 (7, ha a kiskorit nem számoljuk) év külföldön élés után mi az, ami szerintem tényleg förtelmesen szar otthon, mi az, ami nem, és talán néhányan megértik, hogy mi a bajom a Határátkelő-mentalitással.

A legelső – teljesen jogos – kérdése a posztomat olvastában fikázni kívánó egységsugarúnak a következő lehetne: hátakkó’ mit keresel külföldön, miért nem otthon csinálsz mindent? Elmondom. Pénz? Nem. Akkor elmehetnék otthon valami pénzügyi céghez matekozni, ha ez lenne a fő motiváció. Kínával kezdtem, mert értelemszerűen ott lehetett kínaiul tanulni, és a világ megismerése és a kalandvágy mindig is élen jártak a motiválásomban. Szingapúrba (és az MIT-re) azért mentem, mert sajnos a BME-n nem lehet a szakmámban világszinten Top10-es PhD képzést végezni (az pedig, hogy egyszer az MIT-n tanulhassak, már gimiben ott volt a fő vágyak között, és amúgy is, ki ne szeretne a Bajnokok Ligájában játszani, ha képes rá). Munkát pedig azért nem otthon vállaltam, mert a 2013 április-2014 június időintervallumban egészen pontosan nulla olyan állás volt Magyarországon meghirdetve, amelynek az én képzettségemre lett volna szüksége. Ne mondd, hogy nem igaz, hetente néztem, baszki. Nézhetjük úgy is, hogy rám nincs szükség, de sajnos az igazsághoz a “Magyarországon nem nagyon van olyan ipari munkakör, ami vegyészmérnöki PhD-t igényel” állítás van közelebb. Éppen ezért próbálok nem feszíteni fészbukon, hogy nekem mennyire király itt kint, még ha néha bele is esek ebbe a hibába, és nem hajt az önigazolás, főleg, mert nincs mit igazolnom: őszintén kimondom, hiányoznak a barátaim, sokkal szívesebben élném az életemet hosszú távon Magyarországon, mint bárhol máshol (nyilván az átlagnál többet utazgatva), a gyerekeim magyar anyanyelvűek lesznek, (és még sorolhatnám). A következő bekezdés mottója, ennek megfelelően:

Nem a zsemle kicsi, elvtársak, hanem a pofátok nagy!” – Marosán György, kommunista féreg, de attól még igaza lenne, ha ma mondaná.

Szóval kezdjük azzal a botrányos kijelentéssel, hogy Magyarország egy gazdag, első (talán, de nagyon talán másfeledik) világbeli, európai ország, annak minden előnyével, és ha hiszitek, ha nem, azonos végzettséggel (HA van munka az adott végzettséghez, ami pl. Anglia északi részén és Borsodban kb. hasonló szinten nem triviális), azonos relatív anyagi háttérrel kb. pontosan ugyanolyan színvonalon élhet az ember otthon, mint Angliában. Az egyetlen kiskapu ebben az állításban az, hogy ami a megélhetés fedezése után megmarad, az nemzetközi összehasonlításban jóval többet ér itt, mint otthon, de ez a mindennapi, otthon eltöltött élet színvonalára olyan különösebb hatással nincs. Ezen kívül vannak olyan aspektusai a mindennapi életnek, amelyek Magyarországon egyszerűen mérföldekkel jobbak a legtöbb tipikus célországnál: lakhatás, tömegközlekedés, egészségügy elérhetősége, stb., célországtól függően. Ennek megfelelően, ha egy nulla speciális tudást igénylő melót akarsz végezni (és nem vagy hajlandó tanulni – sajnos ez egy elég általános jelenségnek tűnik) egy gazdag országban, egy esetben van értelme útra kelni: ha otthon nincs meló ÉS hajlandó vagy nagyon szar – az otthoninál jóval szarabb – életkörülmények között élni, HOGY utána a félretett pénzeddel kezdjél valami értelmeset. Különben az olcsón szarult cseréled drágán szarulra, és egy helyben tapicskolsz az életeddel, miközben még egy nyelvet se sikerül megtanulni (mert természetesen csak magyarokkal veszed magad körül).

Ebből persze biztos az jön le az egységsugarú határátkelő-fannak, hogy én egy szemellenzős turbómagyar vagyok, akinek a bőgatyáig és a fütyülős páleszig terjed a műveltsége (amúgy bocs, de inkább a bőgatya és a fütyülős, mint az eltartott kisujjas hejjdeművészvagyokság és a Kiskörúton belül világhírű művészek), pedig mint már feljebb írtam, a hazaköltözéssel (de még a hazamenéssel) kapcsolatban is mindig vegyesek az érzéseim. Ezeknek az érzéseknek a negatív komponensét pedig egy pozitívan induló mondat második felének néhány variációjaként vezettem le: Magyarország a világ legjobb helye lenne, ha… A három variáció, ami az én szubjektív véleményem szerint leginkább (mondjuk 90%-ban) felelős azért, hogy Magyarország nem a világ legjobb helye (és igen, ezek megfogalmazásán kellett hónapokig gondolkodjak – nehéz volt megtalálni azokat a tényezőket, amelyekben Magyarország tényleg messze alulmúlja a bányászbéka seggét) pedig a következő:

  1. … ha nem járna át mindent a kontraszelektált szarrágás, és a kontraszelektált szarrágók* által kitalált, szükségtelenül túlbonyolított rendszerek. Félreértések elkerülése végett, nem csak az állami bürokráciáról beszélek, a magánszférában is ugyanez megy. Mindenkinek van erről legalább egy horrorsztorija, nem kell külön megmagyarázni, hogy miről beszélek (és ez szomorú). Könnyű lenne mindegyiken változtatni, és a szolgáltató is jobban járna egy rendbetétellel, de valahogy mégis mindig a kontraszelektált, semmihez nem értő szarrágók győznek. Ami az egészben a legszomorúbb: 2-3 éve vitába keveredtem egy – nálam fiatalabb – fideszközeli (ráadásul államigazgatásban dolgozó) barátommal arról, hogy miért gördít a rendszer annyi akadályt egy vállalkozás elindítása elé (miközben az egészet egy max. 5000 Ft-os regisztrációs díjjal kéne elintézni), és váltig állította, hogy ez így jó, és nem is olyan nehéz Magyarországon vállalkozást indítani (pedig kurvára az). Szóval az új generáció önmagában nem fogja megoldani ezt a problémát, forradalom kell.
  2. … ha nem lenne olyan kibaszottul alacsony az általános szellemi színvonal. Merthogy az, “híres magyar oktatás” ide vagy oda. Egy-két helyet leszámítva a tananyag totál elavult, az érettségit kapó diákok hülyék, mint a segg, de az egyetemre azért bekerülnek, mert annyira alacsonyak a ponthatárok (Batár sztorija jut eszembe az első analízis-órájáról a BME-n, amikor valami jóképességű hót komolyan megkérdezte: mi az az f(x)?). Magyarul beszélni, írni, olvasni nem tudnak, de nem is akarnak, aztán meg elmennek újságírónak, hogy olyanokat vessenek a képernyőre, hogy “obviózus” (nem, kurvára nem kúl, és igen, természetesen az index-444-cink tengelyről van szó). A Gauss-görbe másik, egyetem közelébe se jutó végére meg már ránézni is rossz: a türhő paraszt az X5-ösben (rózsafüzér lóg a tükörről) a példakép, a Blikk az újság, a herbál a mulatság. Ez nem kilátástalanság, nem szegénység (érdekes módon Kínában nagyságrendekkel szegényebb emberek simán megtartják az emberi méltóságukat), hanem egy baszott nagy oktatáspolitikai csőd, amihez senki nem tud értelmesen hozzányúlni (mert aki a közelébe kerül, mind hülye, mint a segg).
  3. … és végül, ha az “értelmiség”, akiknek a felelőssége lenne ezt az egészet rendbe hozni, a szabadidejét nem a különböző importált eszmék képviselőinek (illetve a belterjes köreik “nagyjainak”) a seggének a nyalásával (és az ellentétes véleményen levők állandó basztatásával) töltené, hanem értelmiségi módjára leülne saját kútfőből (lesni azért szabad) problémákat oldani. Mennyivel jobb lenne mindenkinek, ha a napi vita nem arról folyna, hogy 70-95 évvel ezelőtt kinek a kicsodája kinek a kicsodájával baszott ki, hanem mondjuk arról, hogy mekkora fizetésemelést kapjanak az orvosok, hogy ne húzzanak el mind külföldre a képzésük befejezése után. Ez persze csak egy hagymázas lázálom, hiszen a fenti 2. pont a belterjes magyar “értelmiségiekre” hatványozottan igaz, mindössze annyiban különböznek a Blikkes prolitól, hogy le kell hántani az aranypapírt, hogy kikandikáljon a belül rejtőző szar.

Uff.

* Ha már itt tartunk, Pareto-zzuk meg a Pareto-t, és vegyük észre, hogy a “kontraszelektált szarrágók” helyett nyugodtan írhattam volna “jogászokat”, merthogy legalább 90%-uk jogász (de nem akartam túlzottan explicit módon megsérteni ezt a többre hivatott szakmát).